Hello Mindenkinek,
Az utolsó bejegyzésem óta nagyon sok idő telt el és ahogy az lenni szokott rengeteg dolog történt velem időközben, igyekszem minél előbb “beérni” a bloggal az aktuális helyzetemet.
Kezdjük a beszámolót március elején amikor is ahogy a bejegyzés címében is szerepel ismét visszatértem New York-ba, kis túlzással a Broadway-ra. Ennek a magyarázata igen egyszerű. Ahogy a legutóbbi bejegyzésben is írtam valamennyi a januári New York-i állásbörzén engem interjúztató ügyvédi iroda folytatni szerette volna velem a kiválasztási folyamatot. Ezt a hírt természetesen örömmel fogadtam, mint ahogy azt is, hogy az amerikai ügyvédi iroda minél előbb szeretett volna lebonylítani velem egy személyes interjút. Február elejétól folyamatosan időpontot egyeztettem velük a személyes találkozóra és én leginkább a március 8-i (péntek) időpontot javasoltam, mert akkor már úgy gondoltam, hogy javában tavaszi szüneten (Spring Break) leszek. Egy kis szervezés után sikerült is megállapodnunk az időpontban: New York, Manhattan, március 8. péntek 11h. Mint aki jól végezte dolgát gondoltam innen már minden sínen van, hát nem így lett. Sajnálatos módon a Corporations (társasági jog) professzorom az évközi vizsgát március 7-ről áttette március 8-ra reggel 10 órára és így komoly összeütközösbe kerültem mivel a vizsga és az interjú időpontja majdnem egybeesett. Mit lehet ilyenkor tenni ugye? Bementem az LL.M. programom igazgatójához elmondtam neki a helyzetet, ő pedig megértette az interjú számomra való fontosságát és engedélyezte – amennyiben az ügyvédi iroda igazolja az interjút és annak halaszthatatlanságát -, hogy egy nappal előbb megírjam a vizsgát és így elmehessek New York-ba. Szerencsére az ügyvédi iroda is rugalmas volt és aláírta az általam megszövegezett kérelmet, így minden akadály elhárult az elől, hogy visszatérhessek a Broadway-re.:)
Szóval nem volt más dolgom, mint március 7-én 16-18h között megírni többiek nélkül a dolgozatot és irányt venni New York felé. Előző New York-i utammal ellentétben most nem Amtrak-el, hanem busszal indultam meghódítani a Big Apple-t. Mint ahogy az kora tavasszal szokásos Bostonban hirtelen hóvihar támadt és így a busz elég nehéz körülmények között indult neki a 4-5 órás útnak, de igazából nem zavartak engem ott és akkor az út viszontagságai csak az járt az eszemben, hogy akkor “holnap” reggel újra Manhattan-ben interjúzok a világ egyik legjobb ügyvédi irodájában. Mióta megkezdtem a programot többször van úgy, hogy meg kell kérdezzem magamat, hogy akkor most mi is történik valójában? Az elmúlt évekhez, időszakokhoz képest annyira gyökeresen megváltozott az életem, hogy azt nem tudom szavakba önteni, bár ugye folyamatosan ezt teszem a blogban kisebb-nagyobb sikerrel.:) Viccesen azt is lehetne mondani, hogy az LL.M. programom költségét akár egy világkörüli útra is lehetett volna fordítani és az szintén mennyi élményt adott volna.:) Persze ez teljesen igaz, de a program révén olyan szituációkba kerülsz, amiket egyébként soha nem tapasztalnál meg. Olyan helyzeteket élsz át, illetve élsz meg amik folyamatosan előre visznek és a fejlődésedet segítik. Folyamatosan fejlődsz és nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Szóval útban voltam ismét New York felé és reméltem, hogy minden jól fog sikerülni a következő napon pénteken. A busz a hóvihar ellenére szerencsére hozta az elvárt 4,5 órás menetidőt és a hajnali 01:00h-i megérkezést követően rohantam is a szállodába, hogy minél előbb lepihenhessek. Ahogy januárban is, úgy most is sikerült egy elég jó szállodát választanom kedvező special áron a downtown-ban, így a New York Times épülete, a Times Square, illetve az interjú helyszíne szinte karnyújtásnyira volt tőlem.
A reggeli ébredést követően a procedúra kb. megegyezett a januári előkészületekkel, így felkészülés az interjúra, egy kis háttéranyag olvasás, a kedvenc Boss öltöny, ing, nyakkendő és cipő felvétele, aztán irány reggelizni. Reggeli közben az jutott eszembe, hogy mennyi fantasztikus dolog történt ebben a városban az elmúlt évtizedek során pont márciusban. Hogy csak néhányat említsünk itt került sor az évszázad boxmeccsére 1971 márciusában amikor Frazier és Ali csapott össze egymással, vagy ne is beszéljünk 1995 márciusáról amikor a mágikus 23-as a Knicks-nek dobott 55 pontjával (Double Nickle game) jelezte, hogy nem felejtett el kosárlabdázni. Gondoltam, hogy talán velem is valami jó dolog történik itt és most 2013 márciusában.
A könnyed reggelit követően teljes fegyverzetben indultam el 10:40-kor a 11h-es állásinterjúmra, gondoltam, hogy minden sima ügy lesz, hiszen kb. 10 percre szálltam meg az interjú helyszínétől. Sajnálatos módon a csütörtök esti hóvihar péntek reggelre megérkezett New York-ba is, így a 10 perces séta nem ígérkezett olyan “lightosnak”, mint amilyennek azt előre elterveztem, de az a tudat, hogy ismét Manhattan-ben megyek állásinterjúra minden a hóvihar által okozott rossz érzést kitörölt belőlem. Az interjú helyszíneként egy elég rövid címet kaptam meg az ügyvédi irodától és kicsit izgultam is, hogy nehezen fogom megtalálni az irodát. Na erről szó sem volt, a Times Square-től kb. 5 perc telt el amíg megérkeztem az irodához és elég egyértelmű volt, hogy jó helyen járok.
Tudom, hogy több olyan ember olvassa ezt a blogot akik jó helyen lévő és impozáns irodaházakban található ügyvédi irodákban dolgoznak/dolgoztak és én magam is azt gondoltam, hogy nem nagyon lehet nekem ezen a téren sok új dolgot mutatni, de ezen a bizonyos márciusi reggelen picit megváltozott ez a helyzet. Reggel 10:55-kor ott találtam magam NY kellős közepén egy óriási gránittal borított legalább 40 emeletes irodaház előtt, amin tábla jelezte, hogy vitathatatlanul jó helyen járok. Picit olyan érzésem volt, mint amikor Keanu Reeves az Ördög Ügyvédjében megérkezik NY-ba az új munkahelyére és hirtelen átérzi a különbséget a korábbi irodájához képest. Az előbbi párhuzamot folytatva, ahogy K. Reeves sem, úgy én sem illetődtem meg az épületen, körítésen és magabiztosan checkoltam be a földszinten, ahol is jelezték, hogy a 40. emeleten az egyik tárgyalóban lesz jelenésem. “Szóval rögtön a csúcsra megyünk” gondoltam magamban, “ez már jó jel“:)
Ezt követően természetesen a szokásos jelenetek zajlanak le, kabát letétele, ID ellenőrzése egy udvarias kérdés, hogy kérek-e valamit enni vagy inni és bevezetnek egy óriás tárgyalóba. Ilyenkor azt lehetne gondolni, hogy nagyon izgulok vagy feszélyez a magasság, de nem, épp az ellenkezője történik. Nagyon jól érzem magam, valamiért olyan otthonos ez a helyzet, élvezettel nézek le a tárgyalóból NY belvárosába és csodálom a hóesést. Szóval a körítés adott, most már csak nekem kell “hoznom magamat”. A videointerjú, illetve a személyes interjú is szerintem elég jól sikerült, szokásos amerikai privát és szakmai keresztkérdéseket kapok és mint kiderült az interjúztató is a Boston University-n végzett, szóval gyakorlatilag “testvérek” vagyunk.:) Meg is jegyzem magamban, hogy valamiért itt az USA-ban működik ez a közös alma mater, alumni rendszer és az emberek érdekeltek abban, hogy segítsék azokat akik ugyanabba a suliba járnak/jártak, mint ők. Tekintettel arra, hogy az interjúztatómnál nem volt névjegykártya, ezért az interjút követően levisz a 24. emeletre és megmutatja az irodáját, ahol is egy apró small talk után névjegykártyát cserélünk és elválunk egymástól. Mit is mondjak, kb. az történt amire számítottam, felkészült voltam, minden kérdésre korrekt és tiszta választ adtam, szóval ennél többet nem tehettem. Most már minden csak az irodán múlik.
Kilépek az épületből és az jut eszembe, hogy nekem most már hivatalosan is Spring Break-em van és van egy hétvégém amit ismét New York-ban tölthetek. Szóval semmi kötöttség és csak rajtam múlik, hogy mit csinálok a két nap alatt, időközben pedig a hóvihar is lecsendesedett. “Hát nézzük, hogy mi legyen a haditerv”. New York-ban ugye két hónapja már jártam, szóval a klasszikus városnézés kilőve, valami mást szeretnék csinálni. Tekintve, hogy teljes díszben voltam ezért első és legfontosabb dolog, hogy visszarobogjak a szállodába és átöltözzek. Ezt követően a neten szörfözve megtalálom az éppen aktuális New York-i programokat a pénteki napra vonatkozóan és egy kifejezetten megtetszik. Mindenki tudja rólam, hogy nagy kosárlabdarajongó vagyok és magam is elég sokat kosaraztam, de egy dologra egészen eddig még nem került sor. NBA kosármeccset eddig még nem sikerült megnéznem – az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy 2006. október 10-én a tesómmal megnéztük anno Kölnben a Phoenix Suns v. Philadelphia 76-ers merkőzést, de az bemutatómeccs volt és Europában került rá sor -szóval Amerikában NBA meccset még nem láttam és ezen változtatni akartam. Mivel a New York Knicks nem játszott otthon amíg NY-ban voltam, ezért nem maradt más választásom, mint hogy megnézzem a Jay-Z által is tulajdonolt Brooklyn Nets mérkőzését a Washington Wizards ellen. Szerencsére az NBA oldalán sikerült is jegyet szereznem potom 30 dollárért, szóval izgatottan vártam a mérkőzést.
Este metróval kb. 30 perc alatt értem ki Manhattan-ből Brooklyn-ba és gondolhatjátok, hogy nem bántam meg a 30 dolláros jegyvásárlásomat. Gyönyörű új kosárcsarnokba léptem be amit kb. 5 hónapja adtak át, a jegyem ugyan a kakasülőre szólt, de akkor is megérte elmennem a meccsre. Óriási érzés volt látni a sztárokat a pályán, a Nets irányítója az első félidőben nem kevesebb mint 9 hármast szórt és ezzel új liga rekordot állított fel, szóval jókor voltam jó helyen és így egy kis sporttörténelmet is átélhettem. Csatoltam is a bejegyzéshez pár fotót, hogy picit átadhassam Nektek az NBA érzést.:)
A maradék időmet New York-ban kötetlen sétálással és városnézéssel töltöttem el. Ez a város akárhányszor is van itt az ember mindig tud újat mutatni, mindig van egy olyan arca amit még nem “láttál”. Szerencsémre a hóvihar teljesen elmúlt és kellemes márciusi napsütésben sikerült megnéznem az ENSZ épületét, a Bryant Park-ot, a Times Square-t, illetve rengeteg időt töltöttem el a Central Parkban arra gondolva, hogy lassan vizsgaidőszak következik és szükségem lesz minden energiámra, hogy sikerüljön befejeznem az LL.M. programot.
Boston-ba visszatérve igyekeztem a tavaszi szünetet minél inkább tanulással eltölteni, de sajnos ez nem ment olyan simán mivel közben gyakornokként is dolgoznom kellett heti 3x, szóval meg kellett osztanom az engergiáimat. Ha őszinte akrok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a gyakornoki munka rengeteg időt elvett tőlem és a tanulástól február óta. Az egyetem melletti heti 3x-i munkavégzés rendkívül lefárasztott, minden nap szinte beestem az “ágyamba” és arról nem is beszélek, hogy a suli és a gyakornoki munka mellett folyamatosan kosaraztam és fociztam az egyetemi sportbajnokságban. Persze az előbbi dolgok rendkívüli élményeket, story-kat adtak és sok kapcsolatot építettem ki, de mindeközben csak remélni tudtam, hogy ez az egész nem megy majd a tanulás és a vizsgák rovására. Szóval a Spring Break-em az amerikai mozifilmekben látottakkal ellentétben nem a Fort Lauderdale-i vagy Mexikó-i bulikról szólt.
A Boston University kapcsán eddig azt hiszem érezni lehetett a beszámolóim alapján, hogy nagyon tetszik az egyetem és minden tökéletesen meg van szervezve, csupán egyetlen egy dolog miatt volt hiányérzetem, az pedig nem más, mint az egyetemi sport. Hiányoltam, hogy a sulinak nincs egy kimagasló egyetemi amerikai foci vagy kosárcsapata, mivel az ilyen dolgok mindig erősítik az összetartozást, közösséget az egyetemen. Azt azonban tudtam, hogy a BU-nak van egy nagyon korrekt hockey csapata, de arra való tekintettel, hogy nem igazán szeretem a jeges sporttágakat eddig nem néztem meg egy “meccsünket” sem. A tavaszi szünet végén viszont görög osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a lehetőséget és megnézzük a BU hockey csapatát az egyetemi Arena-ban. Mit ne mondjak nem bántam meg, hogy elmentem a meccsre, mert amellett, hogy nagyon jó volt a hangulat és bejutott az egyetem csapata a Keleti nagydöntőbe ismét sportörténelemnek lehettem részese. Ezen a mérkőzésen került sor ugyanis Parker edző búcsúztatására aki már 40 éve irányítja a BU csapatát. El tudjátok képzelni, hogy 40 évig ugyanazon a helyen dolgozzatok megszakítás nélkül? Hány játékosgeneráció mehetett már át a kezei között és állítólag minden játékosára emlékszik. Coach Parker-t óriási tapsvihar közepette búcsúztatta el a BU és ajándékként az Arena jegét átkeresztelték a nevére (Jack Parker Rink).
Márciusban még egy komoly esemény érdemel említést amelyen sikerült résztvennem, bár bevallom, hogy sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e rá. Március 23-án került sor a végzős egyetemi bálra (Prom), amivel kapcsolatosan nekem olyan középiskolás szalagavató érzésem volt. Nem tudom miért, de tényleg így éreztem, lehet, hogy ezek dolgok már picit távol vannak tőlem így 32 évesen…….Azért arra való tekintettel, hogy egyszer élünk, mégis elmentem és megnéztem milyen egy igazi diákbál az USA-ban. Szinte minden ugyanolyan volt, mint a filmekben. A bál a város legelőkelőbb hoteljében került megrendezésre, a körítés is tipikus volt, sok konfetti, óriási tánctér, tökéletes világítás és díszítés, mindenhol sütemények és alkohol – természetesen rögtön a bejáratnál el is kérték az ID-m hátha 21 alatt vagyok.:) A bejegyzésben már fentebb írtam, hogy egy dolog miatt volt hiányérztem eddig a BU-n (ugye a hiányzó minőségi kosár és focicsapat miatt), de most rögtön javítanom is kell magamat, mert igazából van/volt itt egy másik dolog is, bár azért ez nem tartozik szervesen az egyetemhez. Szeptember óta azt hajtogatjuk folyamatosan egymásnak az európai fiú osztálytársaimmal, hogy nagyon gyenge itt a BU-n a “lányfelhozatal” és Európához képest komoly erre a lemaradás. Szerencsénkre legyen mondva, hogy a bálra vagy nagyon sok külföldi lány érkezett, vagy pedig a legtöbb lány szeptember óta nem járt egyetemre, de végre a bálon sikerült látni csinos lányokat, ízléses:) báli ruhában, szóval megérte elmennem a Prom-ra.:)
A bejegyzés zárásaként azért megjegyezném, hogy az otthoni lányfelhozatal messze, de messze veri az amerikai merítést és ha másban nagyon nem is, de ebben jobbak vagyunk az USA-nál.:)
tamasinboston 