A tavaszi szünet után úgy érkeztem el az áprilishoz, hogy folyton az mosztokált bennem, hogy itt valami készül. Elsősorban persze azt éreztem, hogy repül az idő és vészesen közelítünk a Finals-ok, vagyis az év végi vizsgák felé és nincs meg bennem az a bizonyos komfortérzet. Tudjátok, olyan érzésem volt, mint amikor mész valami felé és tudod, hogy itt most valami biztosan történni fog és az nem feltétlenül pozitív dolog lesz. Szerettem volna mielőbb rendezni a soraimat és megállítani azt a bizonyos “fut a lakás” feeling-et. Azonban olyan szinten kimerült voltam, hogy egyszerűen nem ment. Minden nap megpróbáltam rendezni a dolgaimat, de mindig visszaestem ugyanarra a pontra ahonnan indultam. Amolyan sziszifuszi helyzetben voltam és egyre frusztráltabb lettem. Hogy ez miből is adódott azt nem nehéz összerakni.
Az első komponens a tanulás volt. Ahárhogy is szerettem volna többet tanulni nem ment, a gyakornoki munka iszonyat sok időt elvitt és mikor hazaérkeztem már nem volt sem kedvem, sem pedig erőm a könyveimhez nyúlni. A gyakornoki időm alatt pedig folyamatosan azért voltam mérges, hogy egyrészről épp akkor tanulnom kellene, másrészről pedig a feladat amit kaptam az irodában, nem biztos, hogy a “dreamjob”-om. Ezeken kívül ott volt még az egyetemi foci és kosárbajnokság is amikben finoman szólva nem igazán remekeltek a csapataim és mindenhonnan “csont nélkül” estünk ki. Hát megmondom őszintén, hogy nem ez volt betervezve. Fociban talán annyi vígaszt sikerült találnom, hogy csapat 9 góljából 7x vettem ki közvetlenül vagy közvetetten a részem és félpályáról ismét egy remekbeszabott gólt is lőttem.:) Ami a kosárbajnokságot illeti annak elég “csúnya” vége lett. Az utolsó meccsen az ellenfél játékosai elég komoly fizikális nyomást gyakoroltak ránk és akárhány ütést is kaptam tőlük a bíró sosem fújt fault-ot ellenük. Párszor jeleztem is ezt a bíró felé, mire ő közölte velem, hogy ha legközelebb is szóvá teszem ezt, akkor technikaival leküld a pályáról. Gondoltam magamban, hogy ha kemény játék, akkor legyen kemény játék és biztos ami biztos alapon én is felvettem a kesztyűt azzal a különbséggel, hogy ellenem persze befújták a fault-okat.:) A Banker Bulls (a csapatunk neve:)) tagjai pedig megmutatva, hogy mekkora összetartás van a csapatban szintén átvették az általam válaszként alkalmazott keményebb játékstílust, ami azonban nem tudott segíteni abban, hogy “csont nélkül” essünk ki a bajnokságból. A dominikai osztály- és csapattársam az utolsó meccs után találóan így írta le az esményeket: “ha a captain így játszik, akkor nekünk is így kell játszanunk, én is azt csináltam mint a captain.” 🙂
Ezekkel az érzésekkel indult az április hónap és végig azt mondtam magamban, hogy “túl kell élni”, menjünk előre akármi is lesz, csináljuk a dolgunkat.
A hónap elején azonban egy vicces és mulatságos dolog történt velem, ami igazolja az előző bejegyzésem végén szereplő tézisemet.:) Épp metróval jövök haza a gyakornoki munkámból és a Copley megállónál egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy kb. 15-20 nagyon csinos csaj egyenöltözékben szeretne feljutni a már amúgy is zsúfolt szerelvényre. Mondtam is magamban, hogy ha ők felszállnak akkor totál olyan érzésem lesz, mintha Pesten utaznék reggel csúcsidőben a BKV-n. A lányok persze felszálltak, bezsúfolták magukat a metróba és egyszer csak azt hallom: “csajok mindenki megvan?” Na mondom helyben vagyunk, szóval akkor ezek lányok nem véletlenül voltak csinosak, hiszen ugye magyarok.:) A lányok pechjére pont mögöttük álltam és hallottam, ahogy azt mondják hangosan, hogy “nyugodtan mondjatok bármit, itt úgy sem ért senki magyarul”. Ekkor már kaján vigyor ugrott ki az arcomra, de persze nem szóltam. A csajok pedig mondták tovább hangosan a vicces magyar dolgokat, gondolván, hogy úgy sem érti őket senki. Egy idő után aztán már nem bírtam tovább és egyszer csak megszólítottam az egyik csajszit, hogy “Hello, Milyen versenyre jöttetek”.:) Ekkor hirtelen, ahogy azt Arany a klasszikusában írta: “Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” :), a csajok totál meglepődtek, elpirosodtak és annyi jött ki a szájukon, hogy: “hoppá, akkor itt mégis vannak magyarok”. Mondtam, hogy “igen”.:) Kicsit csevegtünk egymással és mint kiderült azért voltak egyenmelegítőben, mert a Szinkronkorcsolya Világbajnokságra jöttek Bostonba, ami április 6-án került megrendezésre a Boston University, azaz az “egyetemünk” csarnokában. Ők is persze megkérdezték, hogy én mit csinálok itt, mondtam, hogy “tanulok” amire az a válasz érkezett, hogy “nagyon jó lehet” és “nagyon tetszik nekik az egyetemünk menzája”, mert ugye az edzések után ott szoktak enni.:) Tekintve, hogy nekem le kellett szállnom, ezért nagyon sok sikert kívántam nekik és mosolyogva távoztam.
A másik dolog ami leginkább örömöt okozott április hónapban az nem volt más, mint a kedvenc focicsapatom varázslatos játéka. Persze ez nem feltétlenül tartozik hozzá az LL.M. program élményeihez, de vannak olyan dologok amire szüksége van az embernek, hogy jól menjenek a mindennapjai és jó közérzete legyen. Szóval a Bayern szárnyalt mind a bajnokságban, mind pedig a Bajnokok Ligájában, kiütve a Juve-ét és a Barca-át, én pedig igyekeztem mindig valamilyen live stream-en követni a meccseket, amely közvetítések természetesen nem nyújtottak HD élményt, de szerencsére a csapat eredményei ellensúlyozták ezt a kis kellemetlenséget.:) A lényeg, hogy mind a Bayern, mind pedig én is “on a mission-on” voltunk és mindketten mentük előre, hogy elérjük a célünket májusban.
A legutolsó bejegyzésben ugye arról írtam, hogy New York-ban jártam állásinterjún és akkor még csak reméltem, hogy a történet/történetek folytatódni fognak. Én a magam részéről egy “könnyed” családi kupaktanács után azt mondtam, hogy menjünk elébe a dolgoknak és igyekezzünk minél előbb, lehetőség szerint még akár a program befejezése előtt állást szerezni. Ennek érdekében elég kemény szervezés után sikerült Európában (többek között otthon is) 3 állásinterjút leszerveznem, amiből mint később kiderült 4 lett. Megmondom őszintén, hogy eléggé nehezen adtam rá a fejemet, hogy hazarepüljek és 5 nap alatt bonyolítsam le az interjúkat. Egyrészről közvetlen a vizsgák előtt álltam és nagyon szükségem lett volna arra az 5 napra, hogy tanulhassak, másrészről pedig az utazáshoz sem volt nagyon kedvem, de így visszanézve a dolgokat jó, hogy “tiszta víz került a pohárba” és vállaltam az európai kiruccanást.
Amiről nem írtam az előző bejegyzésemben és fontos megemlíteni, hogy március végén valamilyen bőrfertőzés támadta meg az arcomat és sehogy sem akart elmúlni, pedig próbáltam bevetni Dr. Hauschka varázslatát is, de nem igazán használt, sőt egyre rosszabb lett. Nem tudom leírni nektek az érzést, de annyira zavart a helyzet, hogy néha az utcára sem tudtam kimenni. Szóval ilyen előjelekkel indultam haza most kivételesen nem a Lufthansa, hanem a Swissair segítségével. A feladat adott volt és így nézett ki: kedd este indulás Bostonból, szerdán érkezés Budapestre, csütörtökön, pénteken és hétfőn interjúk Bécsben és otthon, aztán hétfő délután irány vissza Bostonba, ahova a tervek szerint pedig hétfőn este érkezek vissza. Nem tudom ti hogyan látjátok, de nekem ez egy mammut programnak tűnt és voltak olyan pillanatok, amikor nem igazán tudtam, hogy épp hol vagyok. Végig azzal nyugtattam magamat, hogy végül is ez egy olyan érzés mintha modell lennék Heidi Klum műsorában és körbeutaznám a világot.:) A hazaút elég nehézre sikerült, mert az arcom a repülés során tovább romlott és Zürich-be érve, már alig tudtam elviselni a helyzetet. Egyedül az nyugtatott meg, hogy az otthoni leszállást követően egyből jó kezekben leszek, mert szerencsére sikerült leszerveznem egy bió arckezelést a kedvenc kozmetikusomnál. Tudom, rendben ez most kicsit nőiesen hangzott, hogy kozmetikus, meg arckezelés, de abba gondoljatok bele, hogy nekem a hazaérkezést követően másnap interjúkon kellett részt vennem, ahol valahogy ki kellett néznem. Szerencsére a csütörtöki ébredést követően kiderült, hogy a szerda délutáni 3,5 órás arckezelés csodákat tett (köszönet érte:)) és meg tudom csinálni az interjúkat. Folytatjuk.:)
tamasinboston 